A HŐS ÉS A KIRÁLY
„Pontosan ott voltál, ahol lenned kellett.” – mondta Bran, a nyomorék király John-nak, amikor az sajnálatát fejezte ki, hogy nem volt ott, amikor szüksége volt rá.
John, a hős, a kezdetben fattyúnak hitt jogos uralkodó, aki sose vágyott a trónra, akit mégis királlyá választanak, de végül sorsa egy sokkal szabadabb életbe vezeti, rengeteg bátorság- és emberségpróba után ott térdel a tolószékben ülő, sokáig féltestvérének hitt, és továbbra is testvérének tekintett Bran előtt.
A KITASZÍTOTT, AKI BEAVATOTTÁ VÁLIK
Az előtt a Bran előtt, aki gyerekkora óta folyamatos életveszélyben volt, és soha nem az erősek védték, hanem kivétel nélkül mindig a hozzá hasonlóan furcsák, akadályoztatottak, nehézséggel küzdők, a társadalom perifériájára szorult különcök, a „nem teljesen normálisak”. Sok mindent elárul sorsáról, hogy fiatalsága nagy részét nem is a civilizált társadalomban tölti, hanem a civilizációt a vadaktól és a „mások”-tól védő nagy falon túl, a hó és jég azon birodalmában, ahová az átlagember nem, vagy csak rövid időre, és akkor is félve merészkedik.
Bran-t a Háromszemű Holló hívja a falon túlra, hogy a vele töltött felkészülési idő után ő maga válhasson az új Háromszemű Hollóvá. Ki is ez a Háromszemű Holló? Bran saját szavait használva: „nehéz elmagyarázni”. A Háromszemű Holló név egy tisztséget jelent, ha úgy tetszik, egy beavatási fokozatot; azt a személyt jelöli, aki látja a múltat, és látja azt is, hogy mi történik a jelenben, bárhol a világon. Mindenre emlékszik, ami valakivel valaha történt a világban, és ebből kifolyólag megszűnik csak önmagának lenni, és mintegy az egész emberiséget önmagaként érzékelő lénnyé tágul, akinek nincsenek személyes vágyai és törekvései, és tulajdonképpeni feladata az egész emberiség teljes történelmére kiterjedő emlékezés, és a jelenre vonatkozó távolba látás. Ő az, aki mindent lát, és mindent kendőzetlenül, a maga valóságában lát, ugyanakkor a történések évezredes forgatagát objektíven tekinti át. Ebből kifolyólag arra is rálátása van, hogy bizonyos emberek sorsában az elviselt szenvedések, veszteségek és küzdelmek hogyan tették őket azzá, akivé végül váltak.
FEJLŐDÉS A SZENVEDÉS ÁLTAL
Többek között látta testvérének, Sansá-nak a történetét is, amelyre visszatekintve maga Sansa is megfogalmazza, hogy az átélt szenvedések és hányattatások nélkül még mindig az a naiv kislány, az a „kismadár” lenne, mint fiatalkorában. Sugárzik Sansa belső ereje, ahogy kimondja ezeket a szavakat, és elnézve őt, kétségtelenül érezzük, hogy tökéletesen alkalmas a szerepre, melybe került, és Deres úrnőjének a szenvedések során kialakult realitásérzéke, megfontoltsága és határozottsága sokak életére van pozitív hatással. Élete megpróbáltatásai tökéletes felkészülést biztosítottak számára.
Érdekes párhuzam, hogy Sansa életbölcsességet sugárzó mondatai Sándor Clegane (a Véreb) azon kijelentésére fogalmazódnak meg válaszul, hogy Sansának nem tudott volna ártani senki, ha a Véreb vigyázhatott volna rá. John is szeretett volna Bran-re vigyázni, aggódott érte, és ha tehette volna, vigyázott volna rá, de nem volt rá módja. A fenti gondolatmenet fényében elgondolkozhatunk azon, hogy vajon van-e mélyebb értelme, netalán célja annak, hogy egyes fontos szereplők ártatlanul, védtelenül és kiszolgáltatottan szenvednek.
A Trónok Harcának sok élettörténetét végignézve eljuthatunk arra a felismerésre, hogy az ember belső lénye épp az elszenvedett nehézségeken keresztül fejlődik, növekedik, válik erősebbé, bölcsebbé. Ez a felismerés viszont nem vezethet minket arra a következtetésre, hogy az élethez való megfelelő hozzáállás mások szenvedésének tétlen szemlélése.
ÓVNI A GYENGÉKET, VÉDENI AZ EMBEREK VILÁGÁT
Hiszen John, a harcos, a hős, akinek Bran azt mondja, hogy pontosan ott volt, ahol lennie kellett, minden lélegzetvételével a gyengéket, elesetteket óvta. „Pajzs vagyok, mely az emberek világát védi” – állt az esküjében, mellyel felesküdött, amikor „felöltötte a feketét”, és bár később elhagyta a Fekete Várat, esküjének ezen kulcsmondatához mindig hű maradt, és pont a vár elhagyásával tudta teljesíteni vállalt feladatát, vagy mondhatjuk úgy is, hogy küldetését, az emberek világának védelmét.
ÁRULÓ VAGY HŰSÉGES?
Ő nem szervezetekhez, intézményekhez, vagy személyekhez, hanem egy ideához maradt hű, és egész életében annak szellemében cselekedett, lemondva személyes kötődéseiről. Lelkében élő sziklaszilárd küldetéstudata szétfeszítette a földi intézmény kereteit, mely intézmény alapvetően a saját lelkében élő idea köré kiépült szervezet, és amelyhez kezdetben pont ezért csatlakozott.
Földi mércével mérve John többszörösen is áruló (elárulta esküjét, azzal, hogy beengedte a vadakat a civilizált világba, és még szerelmi viszonyba is bonyolódott egyikükkel, később elhagyta a Fekete Várat, végül árulóvá vált azáltal, hogy megölte Deneryst, a királynőt, akire felesküdött), de a teljes történetet objektíven áttekintve mindig pont az emberek védelmének ideájából fakadó megfelelő dolgot tette. Csak azt árulta el, aki vagy ami tulajdonképpen már nem volt hű az ideához. De tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy John mindig tudta, hogy mi a helyes lépés. Nem tudta. Kétségek közt gyötrődve igyekezett megtalálni azt, és végül a döntő pillanatban a belső iránytűje által mutatott irányba indult.
Csak Bran, a mindenki múltját összefüggéseiben áttekinteni képes Bran tudja teljes bizonyossággal kijelenteni: „Pontosan ott voltál, ahol lenned kellett.”
A HŐS VAGY A KIRÁLY?
Akkor végül is kinek van igaza, mi a helyes hozzáállás? – kérdezhetnénk. John a követendő minta, aki végigküzdötte a történetet, vagy Bran, aki még végveszélyben se védte még a saját életét se, mert biztos volt benne, hogy mindenki pontosan ott van, ahol lennie kell, és őneki a feladata az, hogy figyeljen, és áttekintse az eseményeket térben és időben. Ez a látszólagos paradoxon tükröződik a filmsorozat legutolsó jelenetében, amikor egyértelműen egyetlen jogos örököse marad a trónnak, John, a hős, akit nézőként is a legméltóbbnak érzünk rá, mégse ő lesz a hat királyság királya, mert a nagy nemesi házak képviselői Bran-t választják meg a helyére, míg John-nak viselnie kell tettei következményét, még akkor is, ha gyilkosságával egy zsarnoktól óvta meg az emberiséget.
SZEMÉLYISÉGÜNK ÉS MAGASABB ÉNÜNK
A történet írója nagyon pontosan ragadta meg itt a magasabb Énünk, és az egyes életünkre felöltött emberi személyiségünk kettősségét. Mindkettőjüknek igaza van ugyanis. Magasabb Énünk objektíven áttekint mindent, érintetlen az események forgatagától, pártatlanul és méltányosan ítél, és kétségtelenül ő a mindenkori király. Az egyes életekre kialakított földi személyiségünk pedig vívódik, küszködik, igyekszik jól dönteni még a nagyon összetett helyzetekben is, és elszenvedi döntései és az azokból fakadó cselekedetei következményét.
A SZABADSÁG
Megnyugtató Bran jelenléte a királyi trónon, mert biztosak lehetünk, hogy igazságos uralkodója van a birodalomnak, mégis John, a hős az emberi lélek mindenkori ősképe és példaképe. John, aki a film végén a szabad népet vezeti a falon túli szabad területekre. Óhatatlanul eszünkbe juthat itt, hogy a Rudolf Steiner által hozott antropozófia értelmében az emberi fejlődés célja és egyben privilégiuma is a kivívandó szabadság, melynek kivívása érdekében engedtetett meg a Gonosz működése a világban.
Semmiképp se felejtsük el azt se, hogy Bran, a tolószékben ülő, nyomorék király, aki immár a birodalom, a rendszerek és intézmények igazságos és bölcs uralkodója, bár fizikailag a legkevésbé szabad, szellemileg viszont a legszabadabb és legmozgékonyabb, hiszen bárhová képes eljutni térben és időben (kivéve a jövőt, amely tény kérdéseket vet fel), és bármit képes látni.
Kétféle szabadságot látunk tehát a film végén, leegyszerűsítve mondhatnánk, hogy a külső és belső szabadságot, de ez a leegyszerűsítés hiányérzetet hagy maga után. John szabadsága a belső iránytű követésének szabadsága, Bran szabadsága pedig a mindent tudó bölcs szabadsága.
HÉTKÖZNAPI TUDATUNK ÉS MAGASABB ÉNÜNK TUDATA
Mondhatjuk, hogy John a hétköznapi tudatunkat személyesíti meg, amely intuíciójára hallgatva igyekszik jól dönteni, és beteljesíteni életfeladatát, Bran pedig a magasabb Énünk tudata, aki őrködik feladatunk fölött, nincs is szüksége cselekvésre, dolga csak a tudás, mindennek látása, mindennek ismerete és őrzése, és időnként néhány rejtett igazság felfedése.
Nem kell választanunk a kettő közül, mindkettő bennünk van, mindkettő vagyunk egyszerre, és lényünk mindkét része szüntelenül teszi a dolgát. A hős és a király.
További írások a Trónok harcáról, biográfiai szemüvegen át:
A káosz egy létra – a Trónok harca biográfiai szemmel
Ne ítélj – a Trónok harca biográfiai szemmel
Mellékvágány? – a Trónok harca biográfiai szemmel