Ott van a sorok közt. Két kimondott mondat közt. A versek végén. A függöny legördülése után. A vihar előtt. És utána is. Az ölelésben. Két tekintet találkozásában. Mindenhol ott van, ahol mozdulat mozdul, ahol szó hangzik el. Minden előtt és után. Minden mögött. Sűrítve van jelen mindenben, ami igazán fontos. A csend. A mozdulat, a szó kelyhe. A felismerések bölcsője. Az időtlenség kapuja.
A csendből születik az a tér, ahol jó együtt lenni. Ha tudunk csendben lenni egymás mellett anélkül, hogy feszengenénk vagy aggódnánk, akkor valóban közel vagyunk egymáshoz. Ezt a valódi közelséget keresem, kutatom, próbálom megragadni. Gyakran tenni kell érte, rendszeresen, tudatosan dolgozni rajta odabent, de olyan is van, hogy csak úgy megadatik. Ezek a kegyelem pillanatai. A csendben születik meg a megértés, a valódi megértés, mely a felszín mögé lát. Hirtelen más színben tűnnek fel a dolgok. Mert a csendben megszólalhat lelkünkben az a láthatatlan világ, mely egyébként elrejtőzik, bár mindenben benne van. A csendben felfedi magát, és közvetlenül is megszólal. Beszél hozzánk képekben, szavakban, gondolatokban. Feloldja a kétségbeesést, elsimítja a haragot.
Beszélgetünk egymással azért, hogy két kimondott szó között, előtt, után, mögött megérezhessük a csendet, ahol valóban találkozunk.
A kép Maria Orlova fotója a Pexels oldaláról.